Húsvét és a megbocsátás

A húsvét a keresztény vallás egyik legnagyobb eseménye, Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának ünnepe. A ráhangolódás már a nagyböjti időszakkal megkezdődik, ez az időszak a vallás szerint a bűnbánat és az előkészülés időszaka. A vallásos ünnep szerint a húsvét fő üzenete a megbocsátás – ezt gyakorolni, de mindenekelőtt értelmezni a nem vallásos emberek számára is kulcsfontosságú lehet, kifejezetten veszteségfeldolgozás során.

Életünk tele van olyan szokásokkal, amelyek pontos eredetét nem biztos, hogy ismerjük, mégsem szoktuk megkérdőjelezni vagy felülvizsgálni azokat, csináljuk őket és kész, mert korábban is így szoktuk, ezt láttuk a szüleinktől vagy ők az ő szüleiktől. Így tudnak kialakulni azok a hétköznapi mítoszok, amik aztán tudattalanul, de alakítják döntéseinket, meghatározzák hozzáállásunkat bizonyos bonyolult érzelmi helyzetekhez, sokszor elakadásokat is okozva.

Amikor veszteségfeldolgozással foglalkozom azt látom, hogy 

a legtöbben ragaszkodnak a dühükhöz, amit az elszenvedett sérelem okoz – ezzel magához a sérelemhez is. 

A dühnek fontos funkciója van: jelez, hogy valami olyasmi történt, ami nincs rendben és eközben még egy szelepfunkciót is ellát. A dühös ember feljogosítva érzi magát arra, hogy támadjon, akár a civilizált normák határait is átlépve. A düh ezzel segít elkerülni az adott helyzetet, a megoldást, megvéd attól, hogy szembenézzünk a veszteséggel, az okozott fájdalommal, a veszteség mögötti érzésekkel. Fontos lépés azonosítani ezeket a „kapuőröket”, amelyek az akár évtizedek alatt felépített sérelemvárakat védik, de ezzel együtt a mítoszok leépítése is elengedhetetlen ebben a munkafolyamatban.

A megbocsátás egy olyan, összetett érzelmeket becsatornázó tudatos döntés, amit rengeteg mítosz vesz körül. A mítoszok nagy része jelen van az ezekhez kapcsolódó szólás-mondásokban is: „Spongyát rá!; Lapozzunk!; Nyissunk tiszta lapot!” – mintha egy sérelmet, egy bántást, ami veszteséget okozott, tényleg lehetséges lenne elfelejteni vagy semmisé tenni. A megbocsátás a mítoszokkal szemben nem jelent felejtést, a tettek semmissé tételét. 

A megbocsátás valójában a megbocsátó személyről szól, az ő érzéseiről, a sérelem okozta teher és a veszteség fájdalma alóli feloldozásról. 

A megbocsátás valóban feloldoz – de nem azt oldozza fel, aki a fájdalmat okozta, hanem azt, akinek fájdalmat okoztak az által, hogy meg tudja tenni azt a tudatos döntést, hogy megbocsát. 

A megbocsátást és annak folyamatát zsigeri szinten átható mítoszok miatt nagyon nehéz lehet kimondani ezt az egyetlen szót, „megbocsátok” és a nehéz, folyamatos érzelmi munka mellett egy tudatos-átkeretező, új szemléletmódot kialakító munka is szükséges hozzá – éppen ezért nem megy egyik napról a másikra. Az biztos, hogy önmagában az idő nem segít, de az elvégzendő munkára muszáj időt szánni. Hogy pontosan meddig tart, azt senki sem tudhatja, ami biztosan jelez majd: az a düh – mint megbízható, erőteljes kapuőre törékeny érzelmi világunknak.