Miért olyan nehéz megvédeni a gyerekeket?

A kormány további szigorításokat tervez a gyermekek védelme érdekében.

Minden gyermeknek joga van a biztonsághoz, a szülőknek pedig kötelességük megvédeni őket, sokszor azonban mégis eszköztelenek vagy falakba ütköznek. Mi lehet ennek az oka?

Egy szülő legrosszabb rémálma, ha valami baj történik a gyerekével. Éppen ezért az a természetes, ha óvni, védeni akarjuk őket – ez nemcsak egy ösztön, de szülői kötelesség is, egy kisgyerek ugyanis nincs azon képességek, szavak vagy erő birtokában, amelyek segítenének neki megvédeni magát, az önérvényesítés terén alárendelt helyzetben van a felnőttekkel és nagyobbakkal szemben. Hiába ösztönös, hiába kötelesség, sok esetben nagy nehézség is, hogy a gyakorlatban mégis fel tudjanak lépni a szülők és alkalmazni tudják a tanult módszereket, ennek egyik oka pedig éppen a – sokszor szintén érintett – környezet működésében keresendő. 

Ha egy gyerekközösségben kiderül, hogy egy gyermek bántalmazás áldozata lett, az elkövető pedig a közösség életében részt vevő felnőtt, például pedagógus, akkor 

az a bántalmazás soha nem csak azt az egy gyermeket érinti, aki azt közvetlenül elszenvedte, hanem az egész gyermekközösséget.

 A többiek ugyanis súlyosabb esetben akár tanúi lehettek az eseményeknek, a légkör azonban, ami az esetet vagy eseteket körül vette, őket is eléri, annak fojtogató-szorongató hatását érezhetik magukban – innentől kezdve pedig megkérdőjelezhető, hogy feloszthatjuk-e a gyermekközösséget az érintettség mentén. Ha pedig egy csoportnyi, közösségnyi gyermekről és azok szüleiről beszélünk, akkor fontos szerepet kap a csoportgondolkozás, ami zárt közösségek esetében még inkább felerősödik, valamint a kognitív disszonancia redukció jelensége. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mivel szülőként túlságosan fájdalmas és túl nagy tehetetlen szorongást okoz a tudat, hogy a gyerekünket „valami baj érte” egy olyan helyen, olyan emberek között, ahol és akikre nap, mint nap rábíztuk, ezt a belső feszültséget azzal a legkönnyebb oldani, ha inkább azt hiszem el: „azért csak nem akkora a baj”. Abban az esetben, ha egy zárt közösségről van szó, ez a belső feszültséget „könnyítő” gondolat tud a csoportgondolkodás fő irányává válni, kiegészülve az esetleges személyes nexusokra építő tapasztalatokkal – ezzel elérve azt az eredményt, hogy a kialakuló csoport elszigeteli magát az akár elviselhetetlen belső feszültségtől, de vele együtt a környező helyzet valóságától is.

Ezen a helyzeten pedig nem sokat segít az, hogy a gyermek ellen sérelmet elkövetők, bántalmazók előszeretettel alkalmazzák a gázlángozás módszerét, amely egy nagyon nehezen felismerhető mentális abúzus. 

A gázlángozásnak is különböző formái ismertek, de alapvetően egy olyan manipulációs módszerről van szó, amely során a gázlángozó érvényteleníti a másik fél valóságérzékelését azzal a céllal, hogy az meg is kérdőjelezze saját magát, elbizonytalanodjon, ezáltal a gázlángozó kontrollt tudjon gyakorolni felette.

A kontroll kulcskérdés az ilyen esetekben: a gyermekek kárára elkövetett sérelmek eseteinél a hatalomgyakorlás, az azzal való visszaélés mindig visszatérő elem. A gázlángozás és az érzelmi manupiláció eszközeit az elkövető a gyerekekkel szemben is alkalmazza, nem „ront ajtóstul a házba”, eleinte jellemzően kedves az áldozataival, él a behálózás módszerével és eleinte kisebb visszaéléseket követ „csak” el, sokszor büntet-jutalmaz, ezzel összezavarva az áldozatot. Olyan ez, mint amikor „lassan főzik meg a békát”: a kritikus megjegyzések, megfélemlítések, hatalmi visszaélések apróságokkal kezdődnek, majd egyre súlyosabbá válnak, egyre több lesz a kritika, büntetés, súlyosabb abúzus és vele együtt az áldozat megkérdőjelezése.

Fotó: Pexels / Pixabay

A cél az, hogy egy idő után az áldozat se értse, hogy mi történik: ha jelzi, hogy valami nincs rendben, a gázlángozó sokszor visszadobja a labdát, mintha a probléma nem létezne, vagy csak a másik „értette volna félre” a helyzetet. A gyermekek között van a legkönnyebb dolga a bántalmazónak, hiszen ők a felnőttben tekintélyt látnak, ráadásul a kettős kötésű (jutalmazás-büntetés) kapcsolódásuk szerint kötődnek is a bántalmazóhoz – éppen ezért fordulhat elő, hogy meg is védik bizonyos esetben. A gyermekek gondolkodásának, világképének alapja ráadásul sokáig egocentrikus: 

ez kifejezetten kedvez az ilyen elkövetőknek, hiszen ez azt is jelenti, hogy a gyerekek amúgy is magukra vonatkoztatják a környezetükben jelenlévő kritikát, magukat érzik hibásnak olyan helyzetekben, amelyekben nyilvánvalóan nem azok.

A gázlángozás módszerét az elkövető természetesen a környezet felé is gyakorolja: ez pedig csak erősíteni tudja a kognitív disszonacia redukció elvén működő csoportgondolkozást - ez pedig könnyen kialakít olyan helyzetet, amelyben a környezet látja mi történik, de nem akar hinni a saját szemének. A „meztelen a király”-t kiáltó felháborodó hangokat ez a gondolkodás pedig könnyen maga alá húzza és még az is előfordulhat, hogy ezzel áldozatot teremtenek az elkövetőből. Ennek pedig óriási veszélye van: a gyerekek ugyanis nem fognak tudni kiállni magukért, ha jeleznek is, akkor azt könnyen bagatellizálják, megkérdőjelezik, a gyermeki fantázia számlájára írják.

Márpedig ez a sérülés súlyos, mély sebet hagy maga után, a „mi lett volna, ha” szorongató veszteségélménye pedig később mind az áldozattá vált gyereket és a szülőt is nyomasztja – akár egy életen át. Éppen ezért, hiába van magyarázat arra, hogy miért nehéz megvédeni a gyerekeket, mentség nincs – sem az elkövetőnek, sem annak, aki csöndben végignézi azt, amit tesz.