Mit tehet a közösség a gyermekek védelme érdekében?

Amikor a gyerekeik védelméről van szó, a szülők képesek elmenni a falig – ám sokszor az a fal, éppen azé az intézményé, ami összezár, védve saját magát és a benne lévőket, akár azokkal együtt, akik a gyereknek kárt okoztak.

Pár hete nagy port kavart a hír, amely szerint verbálisan bántalmaztak óvónők egy autista kisfiút, akit gúnynéven is szólítottak – az eset úgy derült ki, hogy az édesanya diktafont rejtett a gyermek táskájába. 

Amikor egy szülő már diktafont tesz a gyermek táskájába, már tudja, hogy nagy a baj, 

valószínűleg nemcsak az „anyai megérzés” jelzőcsengői villognak, hanem látja a bántalmazás jeleit gyermekén – hát hogyan fordulhat elő, hogy diktafonra van szüksége? Miért nem elég az, ha jelzi, hogy probléma van, miért nem indul el egy belső vizsgálat, miért nincsenek arányos következmények?

Fotó: dpa Picture-Alliance via AFP / dpa Picture-Alliance via AFP/

Társadalomban élünk, ennek szabályainak megfelelően kötelező a törvényekben meghatározott kortól intézményekbe, óvodába, iskolába adni gyermekeinket. Ezek a másodlagos szocializációs közegek nemcsak a törvény kötelező betartása miatt, hanem a közösségbe szokás, a társas kapcsolatok fejlődése és szociális készségek fejlesztése miatt is elengedhetetlen. Onnantól kezdve pedig, hogy a gyermek része lesz egy ilyen közösségnek, intézmények, az életének nagy részére nem lát már rá a szülő: 

nagy váltás, egészen pontosan egy életciklusváltás a család életében az, amikortól a gyermek megkezdi bölcsis, ovis, iskolás éveit. 

A kisgyermek, akinek addig minden mozzanatáról, kis túlzással minden levegővételéről tudott a szülő, már egyre több időt tölt távol az otthontól, a szülő nem tudja már pontosan, mi történik vele napközben, annyi információ birtokába kerül csak, amennyit az intézmény kienged a maga szűrőjén keresztül, illetve amennyit a gyermek elmesél neki – vagy nem. Ez egy szenzitív bizalmi helyzet, amelyre vigyázni mind a szülő, mind az intézmény és legfőképp a gyermek érdeke.

Mivel a törvény arra kötelezi a szülőt, hogy beadja gyermekét az óvodába, iskolába, az intézménynek törvény által előírt, de úgy is mondhatnánk, kutya kötelessége megtenni mindent annak érdekében, hogy a gyerek testi-lelki biztonságát biztosítsa – és súlyos ügy, ha ezen mégis sérelem esik. Általános probléma, hogy nagy feszültség van a szülő és az intézmények között, hiszen a szülő biztonságban akarja tudni gyermekét, miközben keveset tud róla, az intézmény pedig védi saját magát – éppen ezért sajnos 

túl sokszor fordul elő, hogy ennek érdekében elbagatellizálnak olyan ügyeket, amelyek a gyermekek biztonságát, testi-lelki jóllétét érinti. Túl sokszor – addig, amíg még egy is előfordul. 

Ez egy rendszerszintű probléma, amely jelenléte pusztán az intézmény, mint fenntartandó munkahely oldaláról érthető, hiszen számukra is krízishelyzet ez, ha tudnak róla az a baj, ha nem tudnak, az a baj – viszont attól még, hogy érthető, nem ad mentséget az ügyek elmaszatolására. Mégis sok helyen ez történik: a maszatolás, bagatellizálás, sumákolás viszont csak akkor működik, ha eredményes, vagyis, ha a szülő is elhiszi, hogy ezt vele (valójában a gyermekével) meg lehet tenni és ő nem tehet ez ellen semmit, mert működik a csoportgondolkodás okozta gázlángozás és áldozathibáztatás.

Az intézmények démonizálása rossz irány, szerencsére még mindig jócskán többségben vannak azok, amelyek elérhető eszközeikkel felveszik a harcot a visszaélésekkel és határátlépésekkel szemben, folyamatosan napirenden tartják a pedagógusok képzéseit, nyitottak a szemléletváltásokra és a jógyakorlatok integrálására. Egy „elég jó” intézmény nem arról ismerszik meg, hogy nem hibázik vagy esetleg arról, hogy dacára az ellentétes tapasztalatoknak, unos-untalan kommunikálja magáról, hogy „ez egy jó hely, jó intézmény, jó pedagógusokkal” – azt, hogy jó-e vagy sem, majd úgyis eldöntik róla azok, akiknek tapasztalata volt róla. Az „elég jó” intézmény könnyen felismerhető: mégpedig a légkörről, amelyet megalkot és amelyben egy rendszert alkot a gyermek-szülő-pedagógus hármasa. 

Az elég jó légkör megtart, biztonságot ad, ha hibázik elismeri, képes a korrigálásra, az elég jó légkör nem szorongat, nem hallgattat el, nem hibáztat és nem fenyeget.

 Az „elég jó” tanulható és tanulni is kell: az egyetlen érdemes cél érdekében, ami nem más, mint az olyan sokszor hangoztatott gyermekek érdeke. 

Amikor ez utóbbi sérül, a szülő pedig tehetetlen felmerül a kérdés, hogy hol a helye a nyilvánosságnak? Vajon segíthet a nyilvánosság abban, hogy ráirányítsa a figyelmet ezekre az ügyekre? Melyek azok az esetek, amikor jót tesz ez a gyereknek, szülőnek és a közösségnek is egyaránt? A kérdésekre nincs jó, illetve nincs egy jó válasz, a rövid-és hosszútávú következmények nagyban különbözhetnek, a kérdés azonban mindenképpen felvetendő. Ha másért nem, azért mindenképpen, mert ahogy az eddigi példák is mutatják, amikor ott van az a bizonyos fal, a szülő áttör rajta – ha nincs más, akkor ezzel az eszközzel, de áttör.