Anyák gyerek nélkül

A perinatális veszteség okozta sebek jobban fájhatnak az anyák napja közeledtével.

A gyász az egyik legerőteljesebb, legösszetettebb és egyben leginkább félreértett érzelmi állapotunk. Rengeteg mítosz kötődik a gyászhoz, amelyek nagy része bár ezt a sokszor elviselhetetlen fájdalom elbírását hivatott támogatni, az érzelmeket mégsem érvényesíti, sőt, kifejezetten invalidálja őket. Ilyen szokás például a gyászév tartása is, amihez olyan mítoszok kapcsolódnak, mint például: „az idő majd segít” – de valójában önmagában az idő nem segít, hanem az adott idő alatt megdolgozott érzelmi munka. 

Minden jelentős érzelmi kapcsolatunk befejeződése vagy az abban létrejött változás is gyászt okoz

 – a gyász pedig mindig egyedi, hiszen az adott szeretetkapcsolat is egyedi, aminek mintáit magában hordozza. A gyász során az egyik legnehezebb állapot talán a magány érzése, ez pedig az olyan veszteség esetén, ahol az elveszített személy, a vele való kapcsolat a külvilág számára láthatatlan volt, még erőteljesebb lehet. Ilyen eset lehet a pre-és perinatális veszteség, vagyis egy magzat elvesztése is, az évfordulók vagy az anyák napja közelsége pedig felerősítheti a gyász okozta fájdalom érzését. 

Gyakori, sokszor automatikus reakció, hogy összemérjük az érzelmi állapotokat, összehasonlítjuk őket, ezzel sorrendet állítva az adott élethelyzetek, esetleg veszteségek között. A gyász összemérése, hasonlítgatása nagyban nehezíti a gyászoló személy érzelmi támogatását, perinatális veszteség esetén azonban ez nagyon gyakran megtörténik. 

Egy vetélés után nehezíti a gyász megélését az a tény, hogy a magzattal nem volt kézzelfogható, fizikai kapcsolata a nőnek, sok esetben nincsenek tárgyak, amik az elvesztett magzathoz tartoznának.

Olyan, mintha valami olyan veszett volna el, ami nem is volt igazán – és közben mégis, ott van a helyén a hiány, ami miatt a fájdalom új értelmet nyer, az érzésnek olyan új vetületeit tapasztalhatja meg a gyászoló, ami közel elviselhetetlen. Hiába nem látta, nem fogta a kezében a gyermeket, ő nagyon is élt a szívében, a nő már nemcsak nő volt, hanem anya, egy új identitás, új tervek, új élet született meg benne, ami most azzal a pici, láthatatlan, megfoghatatlan fizikai részével együtt mind elveszett. A vetélés, a pre-és perinatális gyász ezért az elvesztett magzaton túl az elvesztett álmokat, terveket, reményeket, sokszor elvesztett hitet is jelenti. Egyben egy identitáskrízist, amiben a nő már anyának érezte magát, de most gyermek nélkül maradt. 

A gyász egy folyamat, ami nincs időhöz kötve, nincsenek külön elhatárolható lépcsői, egyedi, a lezárás pedig nem azt jelenti, hogy egyszercsak véget ér és nem hiányzik már az elvesztett másik. Az ünnepek, jeles napok, évfordulók felerősíthetik az elvesztett személy hiányát, a hiány okozta fájdalmat. 

Az anyák napja egy olyan időszak, ami a vetélésen, pre-és perinatális veszteségen átesett nők életében egy szenzitív időszak lehet, hiszen a várt gyermek nincs velük, az identitásuknak az a része, amelyben már megformálódott az anyaszerep, ezen a napon megszólítva érezheti magát, miközben fájó a csend, amiben léteznie kell.

 Nehezítheti ezt az időszakot az, ha a veszteséget megélt nőnek van már gyermeke, könnyen bűntudatot érezhet amiatt, hogy a gyász nyomasztó érzése rátelepszik erre a jeles napra, amelyben másik gyermeke vagy gyermekei vele vannak. Az érzelmeink nem tapintatosak, nem kopogtatnak, nem kérnek bebocsátást, egyszerűen csak megjelennek, ott vannak az életünkben, akár akarjuk, akár nem. Érdemes velük kapcsolatban gyakorolni a megengedést, szabad teret adni az anyák napja közeledtével is a gyász nyomasztó, letaglózó fájdalmának – végülis az egyetlen út, ami kivezet belőle, az az, ha keresztül megyünk rajta. A maszkolás, az elfojtás csak lezáratlan gyászfolyamatokat eredményez, az ilyen megrekedt folyamatok pedig felerősíthetnek más pszichés elakadásokat is.