Az őstörténész, aki kidolgozta a kettős honfoglalás elméletét

László Gyula életművét valószínűleg sohasem lehet lezárni

Huszonöt éve, 1998. június 17-én halt meg László Gyula Széchenyi-díjas régész, őstörténész, festőművész, a kettős honfoglalás elméletének megfogalmazója.

A magyarság szellemi életének meghatározó alakja lett

A Székelyföld szélén fekvő, Brassó vármegyei Kőhalmon (ma Rupea, Románia) született 1910. március 14-én. Gyermekkora szegénységben telt, a családot a trianoni béke után kiutasították Kolozsvárról.

Budapesten érettségizett, első diplomáját a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula növendékeként szerezte.

Ezután a Pázmány Péter Tudományegyetemen (a mai ELTE) művészettörténetet, néprajzot, régészetet, földrajzot hallgatott, és summa cum laude doktorált. A Múzeumi Központban volt előadó, majd a Nemzeti Múzeum középkori osztályának vezetője. A második bécsi döntés után, 1940-ben visszatért szülőföldjére, Kolozsvárott lett egyetemi tanár, a honfoglaló magyarok erdélyi megtelepedéséről és művészetéről publikált sokat.

A magyarság szellemi életének meghatározó alakja lett, de 1949-ben távoznia kellett Kolozsvárról.

Itthon nem fogadták tárt karokkal, évekig a Nemzeti Múzeum kiállítási ügyeivel foglalkozott. Katedrát csak 1957-ben kapott, 1980-ig volt a budapesti ELTE professzora. Nemzedékeket tanított-nevelt arra, hogy a tudományos alaposság egyik záloga a kételkedés jogának mindenkori fenntartása. 1970-ben javasolta, hogy a honfoglalást bemutató Feszty-körképet restaurálás után Ópusztaszeren emlékparkban állítsák ki, élete ettől kezdve összefonódott az emlékpark kialakításával, fejlesztésével.

Elméletét a történészek jelentős része nem fogadta el

A honfoglaló magyarság életének avatott ismerőjeként számos könyvet és mintegy 700 tanulmányt, cikket publikált, monográfiáinak nagy része az akkor még nomád életformájú magyarok régészeti hagyatékával foglalkozik.

Szokatlan és merész kérdésfelvetéseire sokakat zavarba ejtő válaszokat adott, így – saját szavai szerint – a régészet persona non gratájának számított.

Hatalmas műve, az először 1944-ben megjelent A honfoglaló magyar nép élete a régészeti néprajz egyik alapműve lett, mert az egyszerű emberek – a köznép - tárgyi emlékeiből sikeresen rekonstruálta az egykori szokások, a hétköznapi életmód számos részletét. Külön monográfiát szentelt a nagyszentmiklósi kincs néven ismert leletegyüttesnek, amelyet honfoglalás koriként határozott meg.

Kolozsvári évei alatt kezdett formálódni benne, és az 1960-as évek közepén dolgozta ki a „kettős honfoglalás" elméletét: eszerint a magyarság egy része már a Kárpát-medencében élt, amikor a IX. század végén az Árpád vezette honfoglaló magyarok ideérkeztek.

László Gyula életművét valószínűleg sohasem lehet lezárni Forrás: László Zoltán/családi archívum

Úgy vélte, hogy a Kárpát-medence temetőinek régészeti leleteiben 670 körül feltűnő „kései avarok", vagy ahogy díszítő elemeik nyomán nevezik őket, a „griffes-indások" jelenléte egy nagyszámú nép bevándorlásával magyarázható, amelyet ő a magyarság első betelepedési hullámával azonosított.

Elmélete szerint az ismert honfoglalás, amelyről minden igaz, amit eddig tudtunk, tervszerűen és békésen zajlott le, a honfoglaló magyarok a magyar ajkú „kései avarok" települései mellé és nem rájuk települtek.

Elméletét a történészek jelentős része nem fogadta el, de termékeny vitákat váltott ki, számos felvetését helytállónak minősítették.

Az összekötő nyelv elméletét támogatta

Régészeti és nyelvészeti adatokat felhasználva az 1960-as években felvetette, hogy az uráli őshazát az eurázsiai erdőövezet nyugati részein kell keresni. Az uráli alapnépességet az úgynevezett szvidéri kultúrából származtatta (ez egy lengyelországi faluról kapta nevét).

Álláspontja szerint az egységes nyelvet beszélő, kis területről szétvándorló finnugor ősnép elmélete nehezen igazolható, így az „összekötő nyelv" elméletét támogatta: eszerint uráli ősnyelv nem létezett, sok ősnyelv volt és a nagy területen szétszórt, kis csoportok között egymás megértésére alakult ki egy összekötő „közös jellegű" nyelv.

Úgy vélte, e népek csak nyelvükben rokonok, de embertani és kulturális értelemben nem.
László Gyula képzőművészként is kiemelkedőt alkotott, számos kortársát és barátját rajzolta le, kiállításaival sikert aratott, műveit is maga illusztrálta. Illusztrált régészeti munkái, különösen az Ötven rajz a honfoglalókról ugyancsak népszerűek lettek.

László Gyula 1978-ban, egy előadás után Forrás: László Zoltán/családi archívum

Munkásságáért megkapta a Fitz József-díjat 1988-ban, három évvel később Széchenyi-díjban részesült, a Nagy Lajos-díjat és a Budapestért díjat 1993-ban vehette át, 1994-ben lett a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagja.

László Gyula tudományos munkássága rendkívül szerteágazó, cikkeinek, tanulmányainak, ismertetéseinek, könyveinek a száma eléri a 800-at.

A kutatásnak nincs vége; évekre való munkáról van szó. Minthogy az anyag feldolgozása ott körülményes és nehéz, azért most itthon töltünk néhány hónapot, hogy aztán ismét Kievbe menjünk. Hatalmas albumban fekszik előtte a kievi munka eredménye

– Szólaltatta meg a Székely Nép című folyóirat László Gyulát. – Ásatások, alaprajza, sirleletek, csontvázak, használati tárgyak, lószerszámok, fegyverek, edények stb. fényképei vannak a fényképalbumban.

A tudós gyakran tett előadó körutakat Erdélyben, egy ilyen előadása után életének 89. évében, 1998. június 17-én érte a halál Nagyváradon, sírja a Farkasréti temetőben található. Emlékét dombormű őrzi az ópusztaszeri történeti emlékparkban, 2018-ban avatták fel mellszobrát a Lakitelek Népfőiskolán kialakított Nemzeti Panteonban, Budapesten iskolát neveztek el róla, Régészeti iskola a kincses városban (1940-1944) László Gyula kolozsvári évei címmel 2022-ben jelent meg monográfia.

László Gyula életművét valószínűleg azonban sohasem lehet lezárni.

(MTVA Sajtóarchívum)